A legtöbben biztosan emélkeztek (Egyértelműen japán) Tamagochi néven előtűnt kacatra, ami több ezer gyerek szívébe lopta be magát iszonyúan elképzelhetetlenül sok időre. Max 1-2 hét. Mivel a zsebállatka ennél tovább nem élt, és nem is akartuk hogy éljen, mert rájöttük, hogy azon kívül, hogy borzasztóan hosszúnak tűntek tőle a hétköznapok (ami persze egy kisiskolás számára maga a pokol), és többnyire csak három, elitebb helyeken négy gomb nyomkodásából állt.
Első személyes találkozásom ezzel a technikai és mentális felkészültséget nem kívánó, kulcstartónak inkább használható játékszerrel, áltsuli 5-6 osztályára eshetett.
Valószínűleg valami kislányinformáció elosztó központ reklámozhatta, mivel sem a tv-ben, sem értelmes magazinokban nem írtak róla, hanem a pénzesebb trendi lánykák zsebéből csúszott ki először, amint a pixelkedvenc éhes, szomjas, unott és persze ha szarhatnékja volt.
Előtűnő, hírtelen felindulásbeli undoromtól sajnos nem vezérelve magam is igyekeztem beszerezni egyet. Persze hova megy a gyerek, ha játék kell? A kiegyensúlyozott, és harmonikus életünket ádázul fenntartó szülőkhöz. És mivel ebben az esetben is az előbbi tervezet lépett érvénybe, felvilágosítást nyertem, hogy a kütyü max lelki torzulást, sírást és persze némi anyagiaktól való megszabadulást jelent, mégjobban akartam egy Tamagochi-t. Még az sem segített ezen, mikor megmutatták, mint minden magyar kertes házban élő családnak, nekünk is van egy kedves kutyánk.
Hisz ki akar egy igazi ebet, ha itt van ez az alig 2x3 centis monokróm képernyőbe zárt, a japán piackutatók teljes érdemével kifejlesztett lény.
Végülis nem kaptam Tamagochi-t, de mégis lett, mivel ez első generációs élvezők többre vágytak, hamarosan egyik lány kapott egy már több funkcióval büszkélkedő szerkezetet. A régit pedig dobta volna, ha nem tartok igényt a félig használt rózsaszín plaszikbörtönbe zárt kutyára.
Hát így lettem tagja a hatalmas tábornak örvendő őrületnek legalább 2-3 hétre. Hatalmas izgalmakat rejtett, mivel már előre tudtam, hogy a kutya pár nap után megnő, és a tápos étkezést felváltja a csont. Az álatkához tartozó értékek megmutatták, hogy milyen az egészsége, az étvágya, szomja, vagy hogy kell e ürítenie. egész napos elfoglaltságot kívánt, így tanórákon is, amit persze tanáraink nem néztek jó szemmel. Emlékezetes képi emlékeim közzé tartozik az a momentum, mikor az óra utolsó perceiben könnyes szemű diákok tekintete szegeződik a tanárnéni felső fiókjára, és abban az elkobzott magányos állatkákra.
Mivel elég feledékeny ember vagyok, az első, családapa szerepét megirigyelhető próbálkozásaimkor a kutyám belefulladt saját szarjába! Nemis, csak fogta a batyuját és kiballagott a virtuális térből.
De mivel nem az elsők között kiadott egyéletes tamagochi-k közé tartozott, amiket az erre kijelölt temetőkben értelmes gyerekhez nem méltó könnyes szemű gazdik helyeztek végső nyugalomra, a kisnövésű távolkeleti teremtők megáldottak egy "reset" gombbal. Így adott a sors újabb lehetőségeket, hogy talán az én kedvencem is eléri az ivarérett kort. Ha jól emlékszem 5-6 napon belül be is következett, de nem élvezhette sokáig, mivel egy bújócska során ért halálos ütés a program lefagyásához vezetett.
Ebben a szörnyű momentumban az élet egyik legelső jellemépítő válaszútjához érkeztem. Vagy elbőgöm magam, és megpróbálom előröl az addigra már aligha élvezetes kiskutya ellátását, vagy szarok az egészbe, és inkább játszok egyet a kertben magányosan ücsörgő az "ember legjobb barátja" kutyámmal.
Az utóbbi döntést hoztam, és az életem első és utolsó Tamagochi-ja megismerkedett a kalapács helyes használatával. Hisz ami rossz, legyen igazán rossz.
A cikk írása közben felfedeztem, hogy a kultusz még élt tovább, és voltak már egymással kommunikáló, többlényes és ultrafunkciós tamago-k is. Ha ezek után valaki kedvet kap hozzá, akkor gratulálok.
Bejegyzések
