Buszon

Ruhát hajt, cipzárt húz, cipőt köt, táskát vesz hátára, kulcsot fordít, ajtót zár. Jól bejáratott mozdulatsor, péntek délután 3 óra, indulás a buszra. O mily jó lesz kipihenni az elrohant hét itt maradt fáradalmait. Optimista és naiv szemléletem miszerint ülőhelyet találhatok magamnak sajnos tévesnek bizonyult; így lehetőségem adódott rá, hogy a Kaposvár-Székesfehérvár vonal 3 órás „luxus-utazását” állva tehessem meg, mindössze 1020 Ft-ért. Ezen hosszú idő alatt megcsodálhattam a tömegközlekedés világának legkülönfélébb résztvevőit, akik jelenlétükkel és viselkedésükkel még jobban hozzájárultak komfortérzetemhez.

Miután sokakkal ellentétben súlyos csomagjaimat az erre a célra kialakított megőrzőbe helyeztem nyilvánvalóvá vált, hogy ha csak nem vetem el etikus és udvarias életszemléletemet és tolakodok a jobb helyért, akkor esélyem sem lesz ülőhellyel találkozni. Beállva a sorba türelmesen várva a felszállás magasztos pillanatára lábaimnál 2 gyermek rendetlenkedik. Édesanyjuk arra biztatja őket, hogy tolakodjanak. A kis Hudinik egyike szempillantás alatt szabadul a tömegből, és felszökik a buszra. Talpig rózsaszínbe öltöztetett testvére kevésbé rátermedt, ezt hangos sírással kompenzálja. A fülszaggató magas herzekről csak egy valami vonja el figyelmemet, egy bottal kimért erős ütés a vesémre. Mire feleszmélnék az öreg házaspár már elém került. Hol vannak már azok a kedves nénikék és bácsik, akiknek szívesen adtam át helyemet, és nem azt kaptam tőlük viszonzásul, hogy: „Én ablak mellett szoktam ülni!”. Hát igen, alapvető kényelmi szempont, hogy ha már ingyen utazunk oda üljünk, ahova szeretnénk. A sofőr úr éppen egy Ikarus rajongóval beszélget. A diskurzusból nem sokat hallok, de az „ez is az a fajta svéd modell, amelyiket már kikellett volna vonni a forgalomból mert marhára balesetveszélyes” mondatrész kicsit nyugtalanít. Jegyemet megköszönve indulok el az ülések közt.

Másfél órányi utazás után, azon kezdek el gondolkozni, hogy ha felszabadulna egy hely, akkor sem ülhetnék le valamiféle kollektív megvetés nélkül, mivel rajtam kívül szinte csak nyugdíjasok, túlsúlyos egyének és gyermekek utaznak. Ha mégis megtenném azonnal több oldalról kapnám a hegyi beszédeket. Az Igalon felszálló gyógyfürdős különítmény rögtön átkeresztelne Halász „azok az udvariatlan paraszt fiatalok” Gergelyre; kiegészítve a kötelező „bezzeg az én időmben” és „majd megtudod ha te is nyugdíjas leszel”-lel. Hogy mi leszek? Én már azt hiszem nem leszek nyugdíjas, vagy ha mégis, nem tartom valószínűleg, hogy ingyen vehetem majd igénybe a tömegközlekedést. Bár rokkant nyugdíjassá könnyen válhatok, főleg ha hetente 3 órákat kell kicsavart, álló testhelyzetben töltenem.

Letargikus tekintetemen jót nevetgél a két kisgyerek, akik kényelmesen elférnének egy ülőhelyen is, de az a biztos, ha elveszik még valakitől a lehetőséget. Elvégre igen fárasztó dolog az állandó legózás és homokozás. A türelmetlenebb utasok hangos „menjél már hátrébb!” bekiabálásokkal akarják felülmúlni a fizika törvényeit, de a színültig telített buszon csak a többi ember kedélyeit borzolják ezzel. A helyzeten az egyenesen a plázából importált egyszerű lány sem segít, amint kényelmes ülőhelyén telefonján megvitatja barátjával, hogy milyen sok ember áll, és milyen büdösek. Egy újabb idős néni sopánkodva fordul felém, hogy milyen szörnyen fárasztó 3 órán keresztül ülni. Szemem kidülled, arcom rándul, de jó magaviseletemnek köszönhetően csendben maradok.

Hátratekintve a fiatalabb generáció is könnyen észrevehető, vagy inkább hallható. Már az egész busz tudja ki milyen zenei stílust képvisel, köszönhetően a maximumra hangosított mp3 lejátszóknak, kihangosított telefonoknak. Megváltásként tekintek a várostáblára: Székesfehérvár. Már csak pár körforgalomnyi kapaszkodás, néhány éles-kanyarnyi bukdácsolás és leszállhatok. Örömmel hagyom el ezt a konzervketrecet, és csomagomat kitépve egy mély levegővétellel rohanok, kiélvezvén azt a pár másodpercet, amíg átszállok a következő buszomra.